Beszámoló

Téli túra tavaszban

 Csakúgy, mint tavaly, idén is december 28-án vonatoztunk Tarcalra, hogy felsétáljunk a Nagy-kopaszra, ami nem is annyira az. Az útvonal is csak picit módosult és az időjárás még a tavalyitól is pazarabb volt.  Harisnyák, cicanadrágok kerültek le már az elején a nadrágok alól.

Rügyfakasztó melegben indultunk neki az útnak.
Az egyetlen különbség, hogy a múlt évi létszám (11-12 fő) majdnem a duplájára emelkedett. Ehhez még huszonegy-két fős „ZÖLDKEREKES” csoport is társult. Hogy ők csatlakoztak hozzánk, vagy mi hozzájuk, hogy egyeztettek –e az egyesületek szervezői, vagy spontán alakult közösre a túra azt nem tudom.
Tény, hogy bevonultunk Tarcalra, mint a 38-as huszárezred Észak-Erdélybe 41-ben.

A másik csapatban két régi kedves ismerősre is felfigyeltem, akik édes testvérek. Ők is rám, én is rájuk csodálkoztam kissé, mert nagyon ritkán találkozunk és akkor is kevésbé meglepő körülmények között. Mindenesetre most derült ki mindannyiunk számára, hogy vannak közös „hóbortjaink” , és ennek is örvendtünk a viszontlátás mellett.
Több, számomra ismeretlen embert is láttam a másik csapatban. A mi csapatunk is mindig változik, itt azonban mindenki ismerős volt.

Kényelmesen haladtunk. A tyúkszemes, vagy más egyéb fizikai bántalmakkal küszködő társainknak (ha esetleg voltak ilyenek) sem lehettek semmilyen panasszal sem az iramra, sem a távra, de még a szintemelkedésre sem. Egyébként bandukolva beszélgetés közben, meg – meg állva, kökényt szedegetve, észre se lehet venni az idő múlását, sem azt a pici fáradságot a fellazuló izmokban. A többnapos karácsonyi lazítás és jóllakottság után jól jön egy kis prevenció, megelőzendő a kalóriák beépülését.

Az együttlétek, a beszélgetések is legalább annyira jótékonyan hatnak legtöbbünkre, mint maga a mozgás. S bizony van úgy, hogy egyik-másik beszélgető társunkban olyan értékeket fedezünk fel, amire nem is gondoltunk volna. Boldogító élményé érik egy-egy beszélgetés és néha meghatározóbb emlék marad, különösen, ha épülésünkre szolgál. Közben a friss, tiszta levegőn a hegyoldalról vissza-visszafordulva pásztázzuk a távolabbi síkot.

A hegy tetején siklórepülők elrugaszkodásai közben csipegetve ette ki-ki, amit hozott.
A ZÖLDKEREKESEK hamarabb leindulhattak, mert őket sehol nem láttuk már lefelé jövet. Lehet, hogy nem is az állomás irányában haladtak. Tény, hogy az állomással szemben mi még borozgattunk kicsit. A dalosabb kedvűek „rágyújtottak néhány nótára is. Aztán fizettünk és átmentünk a vasútállomásra. Hogy a másik csapat hova lett? Pedig én egy baráti koccintásra szívesen emeltem volna a poharamat Tokaj aranyával velük is.
 Talán jövőre! Legyen ünnep, vagy munkaszünet, mindig jó egy kis gondjainkból
felszabadító mozgás.

Köszönet a két túravezetőnknek, akik gondoskodnak évről-évre arról, hogy mások is
élményekben gyarapodhassanak. Éljenek a Jánosok!

Végezetül kívánok minden túratársamnak emberséges, mindenki irányba szétáradó
szeretetteljes újesztendőt.

Kelt: Buj 2013.12.30.

 Oláh Zoltán

 NYÍRSÉGI TURISTA EGYESÜLET